( régebbi cikkeimből)
1945 augusztus elején már hivatalosan is tárgyalták a potsdami konferencián a magyarországi németek kitelepítését is, együtt a csehszlovákiai és lengyelországi németekkel. Körülbelül 200 ezer németnek kellett elhagynia az országot, mindenüket hátrahagyva. Egy bőröndnyi holmival tették fel őket a vonatra, ami meg sem állt Németországig.
Vidéken magán jellegű kezdeményezések voltak, majd később a kormány az egész országra kiterjesztette a rendelkezést. A kitelepítések alapját az 1941-es népszámlálás adat, amikor 380 ezren vallották német nemzetiségűnek magukat. Ez a népszámlálási adat sokak életét befolyásolja még a mai napig, hiszen sokunk nagyszülei, dédszülei is érintve voltak, velük együtt én is.
Kiskoromban sok történetet hallottam
Nagyszüleimnek (Bonyhád)-Majoson szép nagy birtoka és sok háziállata is volt. Ebben a kis faluban egy zárt közösséget alkottak a többi német nemzetiségű lakóval, szinte csak ezen a nyelven beszéltek. Az ő életüket is romba döntötte a kitelepítés. Egyik napról a másikra megkapták az értesítést, hogyha megérkezik a parancs, el kell hagyniuk az otthonukat, csupán egy bőröndbe pakolhatják össze a személyes dolgaikat. Jött is a parancs. A párttitkár kísérte át őket a majosi iskolába, ahova a környék németjeit gyűjtötték egybe. Ott kellett várniuk. Csoportokra osztották és a vasúti pályaudvarhoz kísérték őket. Ahogy megtelt a szerelvény, rögtön indult is.
Mégis itt maradhattak Magyarországon
Összesen mintegy 185 ezer németet fosztottak meg a magyar állampolgárságától, és vitték őket külföldre. 1946-47 között körülbelül 135 ezer embert az USA által megszállt övezetbe, Németország nyugati részére, a többi németet pedig a Szovjetunió által megszállt keleti övezetbe szállították. A nagyszüleim szerencsésnek mondhatták magukat. Ők az utolsó vonattal utaztak volna, hónapokkal később. Már kísérték volna őket a vasútállomás felé, amikor jött a hír, hogy nincs több vonat, és nem tudnak több utast szállítani. Leállították a kitelepítéseket. A nagyszüleimet Bonyhádra költöztették egy szobakonyhás lakásba, és mindenüket elvették. Sem állataik, sem birtokuk sem pedig vagyonuk nem maradt, csak az a bizonyos egy bőröndnyi érték, amit magukkal vihettek volna. De így is jobban jártak talán.
Volt, aki elbúcsúzni sem tudott
Sajnos a családban nem volt mindenki ennyire szerencsés. Az egyik rokonunk az iskolából megszökött, ugyanis a legjobb barátnője nagyon beteg volt. A fertőző betegeket külön helyiségben helyezték el. De a látogatást követően -visszatérve az iskolába- a szüleit már nem találta ott, ők már útban voltak Németország felé. Egyedül maradt 16 évesen. Őt egy másik vonattal vitték, de a keleti országrészbe, szüleit pedig a nyugatiban tette le a szerelvény. Évekig nem tudtak egymásról. Fiatalként egyedül kezdett új életet egy teljesen idegen környezetben, ahol teljesen idegen emberekkel és szokásokkal kellett megismerkednie. Férjhez ment, gyereke született, munkahelyet talált, beilleszkedett az új városba. Majd csak felnőttként, sok-sok évvel később került sor a nagy találkozásra, de akkor is csak úgy engedték át a határon, hogy egyedül megy. Nem mehetett az egész család, mert félő volt, hogy ott maradnának a nyugati részen.
Január 19-ét emléknappá nyilvánították
Rengeteg ilyen, ehhez hasonló történetek keringenek még ma is az ország nagyon sok családjában. Talán a mi rokonainkhoz hasonlóképpen, a Németországban élő rokonok is, ha álmodnak, akkor mindig Magyarországot tekintik az igazi hazájuknak. Mivel nagyon sok német nemzetiségű ember él még Magyarországon napjainkban is, az országgyűlés 2012. december 15-én arról döntött, hogy minden év január 19-e legyen a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja.
B.
